Rosa bár

Szijasztok!
Tudom régen írtunk már, ez leginkább az én hibám! Most azonban hoztam nektek egy novellát, amely nem tudom mennyire tekinthető még "rövid regénynek". Ezt most kivételesen egyedül írtam, ki kellett adnom magamból a gőzt. Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Kathy

- Kitti, ébresztő! Héé Kislány, ne csináld ezt! - Hallottam a távolból egy ismerős női hangot. Éreztem a padló hideg kövét a szinte teljesen fedetlen hátamon és valami szúrós szagot az orromnál.
Ezek után ismét elvesztettem minden támpontot. Megpróbáltam gondolkodni hol lehetek és hogyan kerülhettem a padlóra, de semmire sem emlékeztem. A forgatagból és a hangos zenéből mindössze annyit tudtam leszűrni, hogy valószínűleg a bárban lehetek, ahol lassan már 7 éve dolgozom. Még csak 25 éves vagyok, de az élet hamar megtanított rá, hogy nem minden fenékig tejfel. A szüleim a rossz érettségimnek és a lázadozásaimnak hála kidobtak otthonról. Sokan elfordultak tőlem, a barátnőm fogadott csak be, aki nem rég költözött fel a fővárosba. Azonban Ő sem volt olyan anyagi helyzetben, hogy mindkettőnket el tudjon tartani és nem is várhattam ezt el tőle. A reményeim, hogy valaha sport riporter leszek hamar elszálltak, helyette el kellett kezdenem munkát keresni, mindössze 18 évesen. Minden felsőbb végzettség és nyelvi papír nélkül nem mehettem messzire, szó szerint. A sarki bárban kaptam munkát, mint pincérnő és csapos. Azóta is itt dolgozom és nem is panaszkodhatom.
Bár az álmom nem teljesült, a hely annyira felkapottá vált, hogy számos híresség ide jár esténként bulizni.

Mikor sikerült végre kinyitnom a szemem és újra érzékeltem a környeztem egy mentőben feküdtem, amely nagy valószínűséggel útban volt velem a legközelebbi kórházhoz.
- Hölgyem! - Nézett felém egy orvos, aki a mellettem lévő ülésen foglalt helyet. A higgadtságából ítélve, sajnos megélem a holnapi napot is. - Meg tudja mondani a nevét és hogy hol van?
- Kitti... és egy mentőben?
- Pontosan. Hamarosan megérkezünk a kórházba, ahol alaposabban kivizsgálják. - Közölte a számomra
már teljesen világos dolgot a doki. Annyiszor voltam én már ilyen helyzetekben, hogy kívülről tudom mi fog történni velem. Először is elvégzik rajtam az összes lehetséges vizsgálatot - csak halkan megsúgom,hogy van, aki jobban rászorulna - aztán 3 napig bent fekszem majd. Biztosan erre van nekem szükségem?
- Nincs semmi bajom! Nyugodtan visszavihetnek a bárhoz vagy akár itt is kitehetnek. - Ültem fel, de a doki azon nyomban vissza is nyomott.
- Gondolom nem akarja, hogy a gyerekének valami baja essen. Akkor meg ne mozogjon!
- Hogy mimnek? - Néztem nagy szemekkel. Itt valamit nagyon elnézhettek, lehetetlen, hogy nekem gyerekem legyen. Még a feltételezés is abszurd. Először is hová születne szerencsétlen, aztán ki lenne az apja, végezetül egy ilyen anyával legyen kénytelen leélni minimum 18 évet? Nem, ez nem lehet!

A kórházi szobámba fekve le sem bírtam venni a szemem az ultrahang képről, amit már lassan fél órája a kezemben szorongatok. Olyan picike rajta, szinte fel sem lehet ismerni, hogy Ő egy kicsi baba. Sőt nem szinte, ha a doki nem mutatja meg, akkor észre sem veszem. Mégis már most annyira kötődöm hozzá, de nem tarthatom meg. Nem tehetem tönkre egy ember életét és a karrierjét... Ez nem lenne tisztességes. De valaki ígyis-úgyis szenvedni fog. Muszáj valamit tennem. Kezembe vettem az éjjeli szekrényemen heverő telefonom és tárcsázni kezdtem a már fejből ismert számot. A srác már annyiszor húzott ki a bajból, már-már olyan nekem, mint egy legjobb barát, annyi különbséggel, hogy a világ másik oldalán él.
- Fernando Alonso! - Szólt bele gépiesen a tárcsázott fél.
- Szia Nando! Kitti vagyok. Rosa Bar, ha is így jobban beugrik.
- Szia Kitti. Hajnali kettőkor még nem vagyok teljesen magamnál. - Mondta álmos, ám ennek
ellenére kedves hangon a pasi. - Mit szeretnél?
- Gáz van... nagyon nagy gáz, segítened kell! - Kérleltem esdeklő hangon és közben végig fojt
az első könnycsepp az arcomon.
- De hát mi történt?
- Terhes vagyok!
- Hogy mi?
- Igen és ha Nico megtudja vagy a menyasszonya, akkor... - Kezdtem el hadarni, de Ő félbe szakított.
- El kell mondanod neki!
- Tudom, de...
- Még itt van Magyarországon. Hol vagy? Odamegyünk.
- A Péterfy Sándor utcai Kórházban.
- Hogy mi? Jól vagytok? Minden oké? - A háttér zajokból ítélve már el is kezdett készülődni, bár szerintem Ő is jól tudja, hogy innen nem lenne annyira egyszerű elrohanni.
- Enyhe alkohol mérgezés, de nincs baj.
- Te aztán tudod, hogy kell magad bajba keverni.
- De jó hogy van egy régi jó barátom, aki segít kimászni belőle. - Mosolyodtam el, majd miután
letette a telefont eszembe jutott az első találkozásunk.
Hazafalé indultam, cseppet zaklatottan. Az a napom is katasztrófálisan végződött, mint sok
azelőtti is. Még csak pár hónapja dolgoztam a Rosaban és elég nehéz volt a beilleszkedés.
Mivel csak néhány utca választott el a lakásomtól, amelyben akkor már egyedül laktam, gyalog készültem megtenni a pár perces utat. Semmitől sem zavartatva léptem ki egy elhagyatottabb kereszteződésnél, mikor egy nagyobb ütést éreztem a derekamon és a földön kötöttem ki. Semmi bajom nem lett, ám a sofőr ragaszkodott a kórházhoz - mily meglepő. A gázolóm pedig nem volt más, mint Fernando Alonso, az akkor még kevésbé elismert Forma 1-es pilóta. A történtek után egyre többet látogatott meg, hiába győzködtem róla, hogy semmi bajom sem esett. Ő lett az első normálisnak mondható visszatérő vendégem és az egyik legjobb barátom is. Én lelkiekben segítem Őt, ha Raquel, a felesége nincs mellette, Ő pedig folyamatosan kihúz engem a bajból. Ő általa ismertem meg számos pilótát is, köztük Nico Rosberget, aki először 6 hónapja látogatta meg a bárt. Akkor szakított először a jelenlegi menyasszonyával és akkor kezdett kialakulni a kapcsolatunk is. Ám Viviennel hetente vesztek össze és békültek ki, így pár éjszakánál és temérdeknyi hitegetésnél nem jutott messzebb a viszonyunk.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte észre sem vettem az ajtóban toporgó két
férfit. Intettem a fejemmel, hogy jöjjenek beljebb és fél pillanaton belül már az ágyam mellett
álldogáltak. A szőkeség egy kicsit közelebb merészkedett, míg a spanyol háttérbe húzódott.
- Szia! Fernando azt mondta, hogy azonnal jöjjek ide...- Intett a fejével az említett felé, aki csak bátorítóan biccentett egyet felém. - Mi történt veled?
- Nico! Szerintem ülj le! - Kezdtem halkan lehajtott fejjel.
- Miért? Mi van? - Nézett rám, majd a barátjára. A hangja kemény volt, ahogyan az arc izmai is megfeszültek, de végül teljesítette a kérésemet és helyet foglalt az ágyam mellett árválkodó
széken.
- Gyerekem lesz... tőled...
- Hogy mi? De hát...
- Megtartom! - Mértem rá a következő csapást egyből, mire Ő egyből felugrott.
- Ezt nem teheted!
- De igen! Már csak az a kérdés, hogy letagadod, hogy a tiéd vagy felvállalod és
besegítesz. - Közöltem teljes lelki nyugalommal, mit se törődve a német hőzöngésével.
Pár percig beállt köztünk a néma csend, Nico fel-alá járkált, erősen gondolkozott. Én pedig
sebzetten bámultam őt. Csak remélni tudtam, hogy jelentett neki is valamit az a pár nap, míg
egy párt alkottunk és nem hagy magamra ekkora teherrel a vállamon.
- Tudod az apám mindig azt tanította, hogy vállaljam a következményeket és ne hagyjam veszni, azt ami az enyém... - Ült le végül mellém, majd mélyen a szemembe nézve folytatta. - Segíteni fogok neked, de ahhoz velem kell, hogy gyere Svájcba!
- Hová? - Kerekedtek ki a szemeim. Itt hagyni azt az várost, amelyben születésem óta élek, egy olyan országra cserélni, amelyről még abban sem vagyok biztos mi a fővárosa. Megijedtem.
- Svájcba. - Ismételten az említett ország nevét a szőkeség.
- Én is ott lakok. - Szólalt meg végre Fernando is egy biztató mosoly kíséretében.
- És mi lesz a barátnőddel?
- Veszni kell, hogy hagyjam azt ami az enyém, hogy vállalhassam a tetteim következményét és ne veszítsek el még valamit, ami még nem is lehetett az enyém.
- Ne kötelességből tedd! - Kértem a szemeibe elveszve.
- Nem vigaszból jártam veled, hanem mert megfogtál.
- Hogy mi?
- Igen, de elárulnád végre, hogy miért vagy itt? A babával van valami?
- Nem! - Ráztam meg a fejem. - Alkohol mérgezés... De már minden oké... Tudod volt egy őrült vendégem és nehezen birkóztam meg vele...
- Már megint?
- Hááát... - Mosolyodtunk el mindketten, Nando pedig csak megpuszilta a homlokom és elment magunkra hagyva minket a jövőnk tervezgetésével.

6 hónap múlva :
- Nico! Nem jelenthetsz csak úgy beteget! Menj el arra a nagydíjra, rendben? Különben is a
szomszédban van Raquel, ha gond lenne...
- Raquel minimum fél órára lakik tőlünk, én pedig itt leszek pár percnyire tőletek. - Sikerült annyira felidegesítenie, hogy végszóra megindultak a fájásaim is. Még hogy nem megy el miattam a futamaira. A hasamhoz kaptam, majd Nicora néztem fájdalmasan. - Még nem lehet...
- Pedig nagyon úgy tűnik. - Nyöszörögtem, mire az ölébe kapott és egyenesen az autójához rohant velem.Láttam a kétségbeesést az arcán, de nem szólt egy szót sem, csak engem bátorított. Nem laktunk messze a kórháztól, mindössze fél órányira, de ezt a rövidke utat is sikerült pár perc alatt megtennünk.

A svájci kórházban aztán, 10 órás szenvedést követően, pontban éjfélkor végre megszületett a fiam.Nagyon picike volt, mindössze 55 centi és 3 kiló, de az orvosok szerint ez teljesen ideális.
- Szép volt Kislány! - Jött be a kórtermembe Nico. - Jól vagy ugye?
- Igen, de hol a fiam? - Csak pár perce vitték el mellőlem, de már elviselhetetlen volt a hiánya.
- Nyugi, mindjárt hozzák. A nevét kérdezték és én...
- Nico! - Néztem rá lemondóan. - Te képes voltál...
- Nyugalom! A fiunk neve, Fernando Rosberg. - Lehelt egy gyengéd csókot az ajkaimra.
- És itt is van! - Hozta be a nővér. Óvatosan a kezembe adta, majd mosolyogva elindult kifelé.
- Lehetne egy kicsit módosítani? - Szóltam gyorsan utána, végig a pici babámat bámulva.
- Persze.
- De hát ezt szeretted volna. - Éreztem magamon Nico tekintetét.
- Igen, de még hiányzik valami... Fernando Keijo Rosberg. Így tökéletes. - Mondtam mosolyogva, mire Nico a kezébe vette a fiát. Óvón átölelte, majd megpuszilta a homlokomat.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy nem engedted, hogy hülyeséget csináljak! Köszönöm, hogy veled
lehettem! És köszönöm őt is! - Nézett a picurra.
- Nincs mit köszönnöd Nico! - Mosolyogtam. - Köszönettel csak én tartozom neked! Otthagytad Viviant értünk, aki...
- Aki már semmit se jelentett nekem. - Kaptam ismét egy csókot megnyugtatás képpen, majd
lassan elvitték a kicsi Fernit és Niconak is mennie kellett sajnos.

5 évre rá :
- Nico! Ne erőltesd már rá szegényre azt a vackot! - Kiabáltam a teraszról nézve, amint Nico és Fernando a fiaikkal próbálják megismertetni a gokartozás örömeit. Mi pedig Raquellel csak távolról figyeltük az eseményeket, belül mindketten rettegve gyermekeink testi épségéért.
- Apa, apa! - Rohant oda hozzájuk Shanon, a lányunk. Olyan szőke volt, mint az apja és a fiunk is. - Én, léci! - Nyújtózkodott a kis jármű felé.
- Na azt már nem! - Tiltakoztam. - Három évesen nem ültetheted be egy 60-nal száguldozó vas darabba.
- Ez csak 30-cal tud menni, direkt olyat vettünk! - Nyugtatgatott Fernando, sikertelenül. Azonban mielőtt szóra nyitottam volna a számat, Nico kezdett bele az érvelésbe.
- Nézd mennyire szeretné! - Vette elő a boci szemeit, amit a lánya is örökölt tőle, a vesztemre.
- Anya!
- Ha valami baja esik én...
- Futok mellette! - Ajánlotta Nico, mire önkéntelenül is, de elnevettem magam. - Tényleg. - Majd beültette Shanont a kartba, aki persze rögtön ráérzett a dologra és tövig nyomta a gáz pedált. A nevetésünk pedig csak erősödött Raquellel, mikor láttuk hogyan edzi a kisebbik szőkeség az apját a kertben szlalomozva.
A próba köröket követően felálltak a rögtönzött rajthoz Raquel és Fernando fiával, Joséval együtt, aki szintén csak három éves ám az apja már a támogatókat szervezi neki. Menthetetlen a két pilóta.Nagy megdöbbenésünkre azonban Shanon tökéletesen tudta tartani a tempót a kis autó versenyzővel.
- Tehetséges kiscsaj! - Állapította meg Nando elismerően.
- Igen! - Húzta ki magát büszkén Nico, de azért odafigyelt Fernire is. - Biztos nem próbálod
ki? - Kérdezte felkapva fiát, aki nagyban rázta a a fejét
- Nem! - Jelentette ki durcásan a kissrác, mire apja elkezdte kergetni keresztül az egész kerten.
- Végül milyen jó apa lett belőle. - Jegyezte meg mosolyogva Raqu.
- Igen! Az egyik legjobb! - Sandítottam Nandora, aki még mindig a két pici gokartost nézte.

Vége